Delhi naplójegyzetek egy kulturális antropológus szemével

Elfelejtett jelszó?

Delhi naplójegyzetek egy kulturális antropológus szemével

A biciklis és motoros riksák egy-két személyautóval tarkítva ádázul száguldoznak a szeméttel és tehéntrágyával borított földúton. Köztük járókelők lavíroznak minden irányba. Még soha nem látott kosz és összevisszaság van mindenütt. A riksák dudálnak, az emberek kiabálnak és mindent betölt valami jellegzetes India-illat, amely mintha összefoglalná az ember szeme elé táruló látványt: a darjeeling teát, az utcán sütött ételeket, a teheneket, az embereket, a párás meleget és a szemetet.

Ez a kép tárult elénk, mikor reggel kiléptünk Delhi egyik kis utcájára. A repülőnk éjszaka érkezett, így a reptér és a szálloda között megtett úton nem sokat tapasztaltunk Indiából. Az igazi élmények csak másnap kezdődtek, mikor reggel fényképezőgépekkel felszerelve ketten elhagytuk a kis diákszállásunkat és belevetettük magunkat Delhi forgatagába. Hiába hallottunk sok mindent Indiáról indulás előtt, láttunk képeket, filmeket, azt hiszem mégsem lehet európai szemmel előre elképzelni, hogy mi vár majd itt az emberre. A fogalmak átértékelődnek.



                India a nyugati ember számára a gyarmatosítás korától egy távoli, egzotikus és talán érthetetlen világot jelentett. Az ilyen messzi tájakra utazás csak kevesek privilégiuma volt, akiknek volt pénze és lehetősége, hogy eljusson odáig, aztán színes útleírásokban közvetítse élményeit az otthon maradottaknak saját – és nyilván nagyrészt kultúrája - értékítélete szerint.

                Manapság a modernitás, elsősorban a lóléti társadalmak fejlődése utat nyitott a tömegturizmus kialakulásának. A fejlődő közlekedés és a megfelelő anyagi háttér egyre többek számára teszi elérhetővé a világ távoli tájait is, és ha már ott a lehetőség nem is késlekednek kihasználni azt. Természetesen az ismereteink és a gondolkodásunk is sokat változott ez idő alatt – gondolok itt elsősorban a tudományos felfogásra „egzotikumról”, „másságról”, távoli kultúrák közeledéséről. De talán nem tévedek nagyot, ha azt állítom, hogy a nyugati „tömegek” képzeletében még mindig él a „Mesés Kelet”, az „Ismeretlen India”, egy olyan világ, amelynek csodái felfedezésre várnak, hiszen szinte semmit sem ismerünk belőle. Így annál nagyobb lelkesedéssel kerekednek fel, hogy saját tapasztalatokkal megrakodva térjenek haza.

                „Hagytuk magunkat sodortatni az árral, de nem jutottunk túl messzire, mikor az egyik sarkon megállított egy jól öltözött, inges, mobiltelefonos fiatalember. Kérdezgetni kezdett: honnan jöttünk, hová megyünk, mit csinálunk? Mikor megtudta, hogy Haridvárba készülünk azt mondta, nem jó! Előbb meg kell ismerni Indiát! És sorolta a nevezetes helyeket, amit feltétlen meg kell látogatnunk. Aztán hirtelen megkérdezte akarunk-e teát. Persze, miért ne! Azzal elindult, hogy kövessük, és elvitt minket egy kis étterembe. Rendelt nekünk teát, beszélgettünk kicsit, majd továbbindultunk hármasban. Nem hagyta, hogy fizessünk, és elkísért egy boltba, ahol vehettünk vizet magunknak, a sarkon, ahol találkoztunk. Aztán megint a nevezetességekre terelte a szót. Ha szeretnénk megnézni még valamit Delhiben, menjünk az irodájába, a szomszéd ajtó, itt dolgozik!

                Egy keskeny lépcsőn felvezetett az emeletre egy kb. 5 m²-es helyiségbe. Itt két másik fiatalember üldögélt egy ágyon, az egyikük átült a mellette lévő íróasztalhoz, és hosszasan mesélni kezdte, milyen utakat szerveznek India különböző látványosságaihoz. Aztán következtek Delhi nevezetességei. Busszal vagy taxival, olcsóbban vagy kényelmesebben, miénk a választás, de döntsünk gyorsan, mert elfogynak a jegyek! Komoly erőfeszítéseinkbe került, hogy végül is helyfoglalás nélkül távozhassunk az irodából. Végre lemásztunk a lépcsőn és újra kiléptünk az utcára. Kb. másfél óra alatt kiderült, hogy segítőkész barátunk mit is akart valójában. És most megint ott álltunk a sarkon, ahonnan másfél órája elindultunk.”



                A tömegturizmusra mintegy válaszképp jelentkezik a „minőségi” vagy „kulturális turizmus”, mint a középosztály sajátja. A „kulturális turizmus” művelőit az előre megtervezett turistautak, zsúfolt turistaközpontok és turistatársaikkal együtt élvezhető, számukra szervezett szórakozási lehetőségek helyett a helyiek és kultúrájuk jobban érdekli. Előnyben részesítik a csendesebb szálláslehetőségeket és a kulturális látványosságok megtekintését, az önálló felfedezést, és több pénzt is szánnak rá. Státusszimbólumként jelentkezik a kultúra élvezete és a hely „valódi” megismerése, mint ahogy korábban az „utazás” a „nem utazással” szemben, most a „kulturális turizmus” a „tömegturizmussal” szemben[1]. Ez remek lehetőséget nyújt a városban élő helyieknek is a kapcsolatteremtésre és pénzkeresésre. Ez élteti a forgalmas utazási irodák, turistaszállodák és látványosságok mellett a kis helyi vállalkozásokat, éttermeket, és persze extra hasznot biztosít a kellőképpen leleményes bazári árusoknak is.

                „Némi bóklászás és további kalandok után eljutottunk a Main Bazárra. Itt minden eddigit felülmúló tömeg és zaj uralkodik természetesen az elmaradhatatlan India-illattal együtt. Mindenütt próbálnak rátukmálni valamit az emberre, a riksások olcsó fuvart hirdetnek, mások a boltjukba invitálnak, megint mások magukra aggatva hordozzák a portékájukat és próbálják a kezünkbe nyomni. Inkább felvettük a leggyorsabb tempót, amit az emberek, tehenek és riksák áradata engedett, és próbáltuk elkerülni, hogy bármit is meg kelljen vennünk. Ahogy egyre több információt sikerült befogadnunk a nagy összevisszaságban lassanként kiderült, hogy az utca két oldalán düledező kis helyiségek a boltok, és ha jobban körülnézünk el lehet különíteni előbb-utóbb a patikát, cipőboltot, ruhaüzletet, fűszerárust, háztartási boltot… Tulajdonképpen mindent kapni lehet a bazársoron, csak épp meg kell tudni találni, mert semmi sem úgy néz ki, mint ahogy a mi szemünk otthon megszokta.

                Kis idő múlva egy kolduló kislány csatlakozott hozzánk. Nagyon helyes arca volt és annál koszosabb ruhája. Egy kis fémtálkát tartott elénk és hindiül kéregetett. Nem volt nálunk aprópénz és próbáltuk elküldeni, de akárhogy gyorsítottunk a tempón rendületlenül követett és már azt kántálta, hogy se papája se mamája, adjunk neki pénzt. Végül megálltunk banánt venni és mikor abból adtunk neki nem követett többet. De hamarosan jöttek helyébe mások. Egy dobárus loholt a sarkunkban és ajánlgatta a dobjait előbb 600 Rúpiáért[2] aztán lejjebb vitte 500-ra. Végül vettünk tőle kettőt, remélve hogy így megszabadulunk tőle. De a dobos sikerén felbuzdulva jött rögtön a furulyás, a hímzőtűs, a nyakláncos és mindenki, akinek volt eladni valója. Menekülőre fogtuk a dolgot, és inkább gyorsan elhagytuk a bazárt.

                 A délelőtti étteremben próbáltuk meg kipihenni az első nap fáradalmait. Számunkra megszokott körülmények közt kaptunk ízelítőt az indiai konyhaművészetből, és még azt is megtudtuk, hogy a dobok rendes ára 50 Rp körül van…”



Második napra azt terveztünk, hogy megpróbálunk eljutni a Magyar Intézetbe. Cím szerint a Janpath 1 alatt található, Új-Delhi központjában.

                Korábban figyelmeztettek, hogy okosabb a pályaudvarnál állomásozó, előre fizetett motoros riksákkal közlekedni, mert a biciklisre könnyen ráfizethetünk, akár csak a dobokra. Így elindultunk a bazáron keresztül a pályaudvar felé, és már sokkal rutinosabban ráztuk le a különféle árusokat és sokáig megálltuk, hogy figyelmen kívül hagyjuk a biciklis riksák ajánlatait is. De miután az egyikük már hosszú ideje követett minket és valóban olcsó árat ajánlott végül beadtuk a derekunkat és nem gyalogoltunk tovább.

                „Menet közben igyekeztünk nem tudomást venni a körülöttünk áramló forgalomról, ahogy a riksásunk kifordult a széles aszfaltútra és közben többnyire hátrafordított fejjel próbált beszédbe elegyedni velünk. Megpróbáltuk elmagyarázni neki, hogy pontosan hová is akarunk menni, megmutattuk leírva is a címet, de nem nagyon akart tudomást venni az Intézetről. Helyette nehézkes angolsággal magyarázott a Janpath Market-ról, ahol mindenféle kézműves terméket árulnak, és a turisták sokan látogatják. Minden bizonnyal oda akarunk menni,nem? Persze. Ráhagytuk. Ha már egyszer ott leszünk, csak megtaláljuk az egyes számot.

                Jó fél óra múlva elhagytuk az aszfalt utat és néhány kanyar és forduló után megálltunk. Riksásunk egy üzletről magyarázott, amit feltétlenül meg kell néznünk, mert nagyon jó dolgokat árul. Menjünk csak be nyugodtan, nézelődjünk, ő majd megvár itt. Úgy tűnt nem nagyon van más választásunk, ha egyszer tovább akarunk menni ezzel a riksával.

                A bolt egészen más képet mutatott, mint a bazár. Kb. úgy nézett ki, mint a Váci utca helyi drágaságokat kínáló üzletei, csak itt eggyé voltak olvasztva a fafaragásokat, ékszereket, képeket, textileket kínáló helyiségek. Az eladók viszont itt is kitartóak voltak, akár a bazársoron. Nem nagyon akartak továbbengedni minket. Végül vettünk egy-két kisebb dolgot ajándékba, kb. olyan áron, amin itthon is árulják az Indiából importált tárgyakat. Nem volt könnyű, de csak elszabadultunk és visszatértünk a riksánkhoz. A csomagokat látva megkérdezte, mennyi pénzért vásároltunk. Aztán tovább indultunk, de nem sokáig. Újabb üzlethez értünk és újra megálltunk. Riksásunk kezdett kicsit őszintébb hangra váltani: még ide menjünk be, ő kap egy pólót, aztán elvisz minket a Janpath 1-hez! (Szóval mégis értette hová akarunk menni, de mégis mi megyünk oda, ahová ő akarja!) A pólós dolog nem volt egészen világos, de gondoltuk, hátha találunk itt valami olcsóbb pólót, amit megvehetünk neki és végre eljutunk a célunkhoz. Bementünk, de újra egy elegáns turistaüzletben találtuk magunkat, ami férfiruhát árult. Pólója nem volt, de mutatott 900 rúpiás ingeket. Megkérdeztük, nincs-e olcsóbb. Mosolygott. Kapunk a piacon, az út végén.”

                Új-Delhi központja egész más képet mutat, mint a delhi bazársor az olcsó diákszállónk közelében. Szemmel láthatóan a turisták – vagy talán még inkább az „angol turisták”, ahogy a fehéreket nevezik – igényeihez igazodik. Kissé ironikusan alkalmazható ebben az esetben a megállapítás: „A helybéli, aki a turizmusból él, … szinte a ’gyarmatosító’ tekintetével nézi saját otthonát és formálja át kultúráját.”[3] Az új-delhi turistaüzletek tulajdonosai és eladói egyértelműen a tömegturizmust kiszolgáló szolgáltató iparban dolgoznak. A boltok kínálata a „turista művészet” kategóriájába tartozik, és mindegyikben nagyjából ugyanazokat a dolgokat lehet kapni. Sőt, sok közülük megegyezik az itthoni üzletekben is „indiai ajándéktárgy” címen megtalálható dolgokkal. Az európai turizmus minden bizonnyal hatással volt a nyugati mintát követő, elegáns üzletetek és a bennük található „tipikus indiai kultúrát” közvetítő áruk megjelenésére. Az eladók kapcsolata a turistákkal formális, meghatározzák a városi turizmus jellegzetességei, szabályai és viselkedési előírásai[4]. De emellett úgy tűnik, létezik a „szolgáltató” szektornak egy másfajta, kevésbé nyílt és meghatározott formája is.

                „A férfiruha üzletből már tényleg üres kézzel távoztunk és megpróbáltuk a riksásnak elmagyarázni, hogy legfeljebb a piacon kapunk pólót. De néhány újabb próbálkozás után sikerült végre megértenünk a lényeget, amit már egyáltalán nem próbált többet elrejteni előlünk: ha veszünk a boltban valamit magunknak, ő kap egy pólót az üzlettől. Mikor látta, hogy végre tisztában vagyunk a dolgokkal hirtelen újabb hajtűkanyart írt le a riksával és megint a turistaüzletek irányába haladtunk. De még mielőtt kétségbe estünk volna segítség érkezett két motoros, egyenruhás férfi személyében.

                Ketten egyszerre ripakodtak rá a riksásunkra és hangos hindi szóváltás kezdődött. Megkérdezték tőlünk, hogy mennyi pénzt adunk a riksásnak. Közben a riksásunk elmagyarázta nekünk, hogy rendőrök, és azt akarják tudni, hogy becsap-e minket, mert sok riksás mond sokszoros árat és ide-oda viszi a turistákat, akik nem sejtenek semmit. Átfutott az agyunkon, hogy előadjuk-e a boltos afférokat, vagy mondjuk azt, hogy szándékunkban áll 50Rpt adni a riksásnak, vagy szorítkozzunk a legszűkebb – és kétségtelenül igaz – információra, miszerint fejenként 5 rúpiát kért tőlünk, mielőtt felszálltunk a riksára. Végül a legutóbbi lehetőséget választottuk. Ezután a rendőrök csak hümmögtek és elmotoroztak. Úgy látszik a riksás nem akart többet kockáztatni és újra irányba fordította a járművét. Ezek után már tényleg hamar elértük a Janpath elejét. Itt adtunk 50 Rp-t neki és végre elváltak útjaink.

                Végre a saját lábunkon álltunk a Janpath elején. Elvileg. Nem mintha tudtuk volna melyik az, itt ugyanis nincsenek utcatáblák. Az utcák pedig minden elképzelhető irányban és szögben futnak igen megnehezítve a tájékozódást. Csak egy kicsit álldogáltunk tanácstalanul, és máris mellénk szegődött egy tizenéves fiú, mindenáron a turista irodába akart elvinni minket. Azt mondta, a Janpath 1 is arra van, menjünk csak nyugodtan. Elkísért az irodáig. Akartunk adni neki néhány Rpt, de nem fogadta el.

Az irodában ülő férfi végre elsőre megértette, hogy a Magyar Intézetet keressük és még telefonálni is megpróbált, de ünnepnap volt, senki nem volt az Intézetben. Hát ezzel ma nincs szerencsénk! De azért megkérdezte, segíthet-e még valamit. Hová megyünk innen? Van már jegyünk? Milyen osztály? Megmutattuk a vonatjegyet, amit a szállóban vettek nekünk. A fejét csóválta: nem jó! A turisták ezt sose tudják! Ez Sleeper Class, kétszer annyi ember lesz rajta, mint ágy! Ki kell cserélni! Vegyünk inkább buszjegyet!...

Meglepően hamar szabadultunk a régi jegyeink birtokában, és most már céltalanul indultunk neki a városnak. Épp egy internet shopba akartunk bemenni, mikor újra felbukkant a fiú. Azt mondta, ha internetezni szeretnénk mutat egy jobb helyet, csak menjünk vele. A helyzet már kezdett szórakoztatóvá válni és kíváncsivá is tett minket. Az idővel sem kellett már spórolnunk, úgyhogy hagytuk magunkat újra vezetni.

Hosszan sétáltunk kanyargós utakon és utcákon, házak között, és sátorkunyhók mellett és közben beszélgettünk. A fiú azt mondta, majd szívesen megmutat nekünk néhány érdekes dolgot, csak ne adjunk neki pénzt. Ő nem azért csinálja. A szünidejét tölti itt és szeretne közben javítani az angol tudásán. Csak nehéz neki a tanulás, mert nagyon szegények és nem tud könyvet venni. És a tanára ezért néha dühös és megpofozza. Út közben egyszer csak megkérdezte, nem mennénk-e be a „boltjába”. Csak nézzük meg, jó dolgok vannak benne! És az irányt a férfi ruhaüzlet felé vette, amiben a riksásnak próbáltunk pólót találni. Határozottan kellett tiltakoznunk, hogy mi már jártunk itt, mire megfordult. Továbbmentünk és végre elértünk egy kis internet shopot. Itt türelmesen várt ránk, amíg levelet írtunk, aztán tovább kalauzolt. Újra elértük az egyik „boltját”, ahol körülnéztünk, de nem vettünk semmit. Azt mondta, nem gond. Nem kell venni. Csak nézzük meg, és ő már boldog! A következő program egy hindu templom volt. Körbevezetett minket az épületeken, megmutatta a szentélyeket, a hatalmas kertet. Az udvaron vett nekünk teát és ennivalót, ivóvizet. Aztán elhagytuk a templomot és elindultunk visszafelé a korábbi úton. Menet közben – mint a nap folyamán már annyiszor – újra előkerült az angolkönyv problémája. Végül megkérdeztük, van-e a közelben egy könyvesbolt, esetleg veszünk neki egyet. Persze hogy van! Majd megmutatja. Nagyon megköszönte. Ha jót teszel másokkal Isten is jó lesz majd hozzád! De előbb elvisz egy másik boltba. Ruhabolt. Kell nekünk indiai ruha. Ha a mostanit hordjuk az azt jelenti: gazdag ember. De ha van indiai ruhánk, akkor békén hagynak. Ha az van rajtunk, indiaiak vagyunk. Ha nem, gazdag ember. Kell nekünk ruha!

Abban ugyan erősen kételkedtünk, hogy ha indiai ruhát veszünk fel eltekintenek a bőrszínünktől, de eddig valóban hosszan és feltűnően bámultak meg minket akárhol is jártunk. Felpróbáltunk két ruhát, ami elég bőnek tűnt, de minden esetre kényelmesebb volt a nagy melegben, mint a sajátjaink. Persze fogalmunk sem volt, hogy kell kinézni egy indiai ruhának, és kételyeinket megosztottuk az eladóval is. Ő természetesen megnyugtatott, hogy ezeknek pont így kell kinézni, és épp a mi méretünk, úgyhogy ráálltunk az üzletre. Amíg elvitték a ruhákat becsomagolni még túlestünk az ékszeres részlegen, ahol mindenáron meg akartak győzni, hogy nekünk még van 2000 rúpiánk ezüst karkötőre, aztán hátravittek egy másik helyiségbe, ahol egy nagy szőnyegbolton kellett keresztülmennünk, hogy hozzájussunk a becsomagolt ruháinkhoz. Furfangos ötlet!

A ruhaaffér után már egyenes úton jutottunk a könyves bódéhoz. Az eladó egy roppant vastag és használtnak tűnő könyvet rakott a barátunk elé, majd egy tollat is mellé csomagolt. Mint kiderült, a könyv itt sem olcsóbb, mint nálunk, de most már mindegy, megjutalmaztuk vele a fiúcska egész napos erőfeszítését. Roppant hálás volt és egy motoros riksát is fogott nekünk, amivel elindulhattunk hazafelé. Remélhetőleg a könyv is a birtokában maradt ezután és nem került vissza az üzletbe némi ellenszolgáltatás fejében nagyjából úgy, mint a többi turistaüzletből származó jutalékok a közvetítésért…”

                Természetesen két napos turistaélményeink Delhiben nem érnek fel egy céltudatos terepmunka tapasztalataival, de talán mégsem elhamarkodott megállapítás hogy létezik a turizmust kiszolgáló „szabadidő iparnak” egy olyan szintje, amely a „mit sem sejtő” turista szeme előtt rejtve marad. A szervezett turizmus munkát biztosít az utazási irodákban, szállodákban, éttermekben, elegáns üzletekben dolgozóknak, kereskedőknek, vállalkozóknak, akiknek többsége speciális képzettséggel kell rendelkezzen, hogy feladatát el tudja látni.

                A másik oldalon viszont ott vannak a városnak azok a lakói, akik nem intézményesített formában próbálnak meg hasznot húzni a turistákból. Ebben valószínűleg nagy segítségükre van az európai látogatók tudatlansága és elveszettsége. Az indiaiak tökéletesen tudatában vannak annak, hogy az ide utazó európai egy egészen más világból érkezik és nem tud kiigazodni a helyi viszonyok között – legalábbis a látogatása elején – és a rövid idejű, „információ- és szuvenír gyűjtő” kulturális turizmus híveinek talán nincs is elég idejük rá, hogy kiismerjék. Ez a tudatlanság az indiaiak remek rábeszélő képességével párosulva lehetővé teszi, hogy végül a turistából a lehető legtöbb pénzt sajtolják ki (vagy bármi mást, amire szükségük van!). És persze az sem mellékes, hogy a helyi áraknak még a tízszerese is európai mércével „normális”, nyugat-európaival talán még olcsó is, így még csak gyanút sem kelt a tájékozatlan látogatóban.

Az esélyeket pedig tovább növeli, ha az illető nem egyedül próbálkozik, hanem valamiféle „szövetségre” lép a szolgáltató ipar másik, intézményesített szintjével, és ezt ráadásul a jelek szerint úgy teszi, hogy az a hatóságok előtt rejtve maradjon és ne számolhassák fel a turisták védelmében. Nyilván a turisták gyanútlanságának fenntartása mellett a rendőrök távoltartását is szolgálja a „nem intézményesített” működés, és talán pont az ehhez való alkalmazkodás hívta életre az együttműködést, amely sokkal nehezebben tetten érhető, mint ha egyszerűen magasabb árat kérnek a hivatalosnál.

És hogy mért van szükség mindehhez arra a hosszas keretjátékra, amelynek csak a végén derül ki, mi is volt a végcél valójában? A nem intézményesített keret – gondolok itt arra, hogy nem előre befizetett utakról, múzeumokról, éttermekről vagy fennhangon reklámozott utazási irodákról van szó – egyben azt is jelenti, hogy nem lépnek automatikusan működésbe azok a szabályok, melyek lehetővé teszik a vendég – vendéglátó sikeres együttműködését. A kapcsolatot meg kell teremteni és el kell nyerni a vendég bizalmát, hogy eltekintsen azoktól az intézményesített szimbólumoktól, melyek már messziről hirdetik, hogy „biztonságos és kifizetődő turistaszolgáltatással” van dolga.

De emellett felmerült bennem egy másik lehetséges összetevője is a dolognak, miszerint az indiai gondolkodásban a vendégnek – különösen a fehér vendégnek – különleges, a mi megítélésünktől eltérő helye van. A vendéget minden esetben „istenként” kell kezelni, és a legmagasabb tisztelet jár neki! Ez az elgondolás első pillantásra tökéletesen ellentmondani látszik a turisták maximális kihasználására irányuló törekvésnek, de ha az indiai kellő energiát és időt fektet a meggyőzésbe, végül a vendég mindenfajta kényszer (és átverés!) nélkül, saját akaratából hoz hasznot a vendéglátójának anélkül, hogy ő maga kárt szenvedne.

További, célirányosabb kutatásokkal minden bizonnyal fel lehetne tárni az együttműködést lehetővé tevő érdekeket, kapcsolatrendszereket. Talán a feltételezett ideológiai háttér is megerősítést nyerne, és lehet, hogy magyarázatot adna az eladók végtelen rámenősségére is akár a bazáron akár a turistaüzletben, amihez hasonlót európai eladók estében még nem tapasztaltam (legalábbis biztosan nem ennyire általánosan).

Forrás: Szaszo, utleiras.hu