Facebook
ntv1
Regisztrálok
Regisztrálás Bejelentkezés
Elfelejtett jelszó?
Opera buffa: vidámság az operák színpadán

Opera buffa: vidámság az operák színpadán Az opera buffa az olasz vígoperák megnevezése. Korábban commedia in musica, commedia per musica, dramma bernesco, dramma comico, divertimento giocoso stb. névvel illették őket. Eredete a 18. századi nápolyi iskolához kötődik, ahonnan kiindulva Rómát, majd Észak-Itáliát is meghódította a műfaj. Az opera buffa cselekménye a mindennapi életből inspirálódik, és egyes elemeiben visszatér a commedia dell’artéhoz, olykor pedig az opera seriát parodizálja. Jellemző rá a hadaró stílusú recitativo secco, a gyors énekbeszéd - még az áriákban is -, továbbá kisebb dallamfrázisok ismételgetése. Az opera buffát képviselő első remekmű Pergolesi Az úrhatnám szolgáló című operája. A zenei dramaturgiát szolisztikus együttesek és finálék gazdagítják. Az utolsó kiemelkedő opera buffa Donizetti Don Pasqualéja. Az opera buffához hasonló külföldi műfajok a francia opéra comique és a német singspiel.

Miután Nápolyban a 18. század elején a „csalogányok rémuralma” dúlt, megfojtva ezzel a drámát, a kor értékes zenészei elfordultak a nápolyi rossz sablontól, kiszűrve belőle a jó elemeket két irányban keresték a kibontakozást. Az egyik út az egységes népi humor hangsúlyozásával kialakította az opera buffát, a másik út a komoly opera stílusának a megváltoztatása volt, pontosabban a szöveg és a zene egyensúlyának a helyreállítása.



Monteverdi óta az olasz opera túlságosan is „színes” lett egyes zeneszerzők ízlésének, így született meg az opera seria. Fő törekvése a mindenféle mulatságos, giccses elemek eltüntetése volt. Az áramlat leghíresebb librettistája Pietro Metastasio (eredeti nevén Antoni Trapasi) (1689–1782) volt. Librettóit racionalitás, konzervativizmus és méltóságteljesség jellemezte. Történeteinek a helyszíne az Árkádia volt, az ártatlanságot és természetet jelképező vidék (ellentéte a bűnös város). Hősei intrikákba és erkölcsi dilemmákba keverednek, amelyektől végül boldogabbá válnak. Legismertebb műve a Didone abbandonata (1724) volt. Szövegeit feldolgozó legnagyobb zeneszerzők: Niccolò Piccinni, Antonio Salieri és Giovanni Paisiello voltak.



Az opera buffa csírái már a 16. században megjelentek a Plautus és Terentius-utánzatok és a commedia dell’arte-darabokban. A műfaj állandó szereplőkkel dolgozott: a szerelmes és zsugori velencei kalmár Pantaleone, az agyafúrt szolga Arlecchino, az fecsegő ügyvéd doktor Grazianio, a két vidám női alak Colombina és Pulcinella, a hetvenkedő katona, stb. Ugyanekkor a régi, komoly operákban is megvolt az a hajlandóság, hogy mitológiai, vagy hősi történeti témákat tréfás szereplőkkel, vicces jelenetekkel ékesítsék. A tréfás jelenetek azonban, többnyire két „komoly” felvonás közé voltak iktatva intermezzóként, csak később lett belőle különálló darab. Nemsokára azonban az opera buffa egész Európát meghódította, népszerűségének az volt az oka, hogy a nagy hősök, istenek történetei helyébe a hétköznapi ember gondjait, bajait, örömeit, bánatait helyezte. Az első igazi opera buffa Michaelangelo Faggioli 1706-ban komponált La Cillája volt. 1724-ben a nápolyi Niovo és Palace színházak megnyitották kapuikat az opera buffa előtt, s ettől kezdve addigi „komoly” szerzők is próbálkoztak a műfajjal. Rómába az 1730-as években került színpadra opera buffa: ott mutatták be Gaentano Lutilla La finita cameriera operáját, amely az elkövetkező évtizedben Itália legtöbbet játszott darabja lett. A század folyamán Velence vette át a stafétabotot Baldassare Galuppi La forza d’amore (1745) című darabjával. Az opera buffa csúcsa azonban nem Itália földjén termett, hanem Bécsben éspedig Mozart tollából a Figaro házassága, a Don Giovanni és a Cosí fan tutte darabokban.






Kapcsolódó - hírek a témakörben






Impresszum Irányelvek E-mail Médiaajánlat Adatvédelem "Az év üzletembere pályázat" Karrier